Először is szögezzük le, hogy a nyomás az egy teljesen természetes velejárója az élsportnak, legalábbis ott szinte biztos, ahol vannak komolyabb célok. (Nyomás=Presszió)
- A sportolónak téthelyzetben kell helyt állnia.
- Egyszerre több területen igyekszik a feladatait a lehető legjobban elvégezni.
- A sportszülők magas elvárásokat tesznek a gyermekükre.
- Az edzői presszió egyre elviselhetetlenebb.
- Túl nagyok a sportoló önmagának állított elvárásai.
- Maximalizmus.
- Stb
Ez a kis felsorolás megmutatja, mikor is lehetnek jelen a (túlzott) presszió jelei egy sportolónál.
A túlzott pressziót, aki nem tudja kezelni, azon leggyakrabban észrevehető a hibázástól való félelem (nem mer vállalkozni, letutizza a paszt) és megfelelési késznyer.
Természetesen, aki élsportoló lesz, tudja, vagy már időközben rájött, ahogy fentebb is említettük, hogy nincs presszió(k) nélküli pályafutás.
Edzői elvárás – „kritika”, teljesítmény növekedés stb.
Szülői elvárás – ne csak a sportban az iskolában is jónak kell lenni. Illetve nem lehet hibázni sehol. (Természetesen nem minden családnál van ez jelen)
Szurkolók által adott nyomás – Ezt tudjuk, ha valaki jó aznap – ő a “király”, ha éppen rossz formát mutat – őt kritizálják/szidják. (Persze egy idő után megtanulja kezelni ezt a sportoló, vagyis muszáj lesz neki, ha egyenletes teljesítményt akar nyújtani)
Maximalizmus – nem megengedő önmagával szemben a sportoló, nem fogadja el a jót-neki csak a legjobb jöhet szóba.
De ide sorolhatjuk még: időrekord-gól-védés-különdíj-
Természetesen nem mindenki és nem is mindent kezelhet rá nehezedő nyomásként egy adott fiatal. Sőt van olyan presszió, az a nyomás, amikor akár a legjobbat is kihozhatja a sportolóból, nagyon éles, fontos szituációkban. /clutch/ —> később olvashattok erről is.
Viszont vannak olyan presszionálások, amik kikerülhetőek, elkerülhetőek lehetnének.
Ez a szülői nyomás.
Ugyanis az edzőnek kell, hogy legyenek elvárások a többiek felé, valamint ennek személye a pályafutás során akár többször változhat. A szurkolókat meg megtanuljuk kezelni idővel, mint már írtam.
De a szülőket nem cseréljük le, csak mert már túl nagyok vagy lehetetlenek az elvárásaik, vagy mert negatív kritikát kaptunk, vagy mert nem dicsérnek, vagy büntit adnak… /csak a tisztázásképp, kisarkítom direkt ezeket a helyzeteket, valamint az edzői nyomás sem mindegy, hogy milyen/!!
A szülők azok, akik ott vannak végig az úton, akik elvisznek az első edzésre, versenyre. Akik elsők között látják a sikereket és velünk élik át a kudarcainkat is. Akik egyből észre veszik, ha valami nem stimmel a pályán a gyerekkel, meg azt is, ha valami most nagyon jó.
A szülők szavak nélkül is nagy hatással vannak a gyermekeikre.
Egy gesztus, egy szó, sokáig bennük marad.
Legfőképp, ha ez nem éppen dicséret, építő kritika, hanem éles szavak, kijelentések, “fenyegetések”, kiakadások, büntetések, túlzó “szakértelem” stb.
Nem lehet ezeket visszavonni. Sajnos.
Jót akar a szülő mindenhelyzetben, efelől senkinek semmi kétsége, de a HOGYAN-on igen nagy hangsúly van.
Olyan mély gátakat tud ez egy sportoló gyermekben (de felnőttben is) okozni, amit talán hosszú évek, hónapok mire leküzdi. Mert letudja küzdeni külső segítséggel, ritkábban egyedül…de ha a szülői hozzáállás nem változik, ez újra meg újra visszatér.
Érdemes szülőként megvizsgálni magunkat, ha épp elviselhetetlennek érezzük, hogy a gyerekünk nem lőtt gólt…vagy nem jutott be a döntőbe…stb.
Hogy ilyenkor pontosan mi is az, ami engem mint szülőt zavar?!
- És azért, mert engem ez zavar, jobb lesz, ha ráolvasok hazafele a gyerekre, leordítom a fejét?!
- Jobban érzem magam mindig, ha elmondom szerintem, kintről nézve mi mindent rontott el, miért nem így csinálta, miért úgy?!
- Vagy, mi történik ha szülőként feladtam, és inkább el se megyek a versenyre, és el is mondom ezt neki?! Attól a gyerekem jobban teljesít?
Erős kérdések, tudom. De néha érdemes önvizsgálatot tartani, mielőtt mély nyomokat hagynak ezek a szavak/tettek a sportolóba.
Mindenki jót akar, és van, hogy az a sok jónak hitt cselekedet mondat, inkább nyomásként helyezedik a sportolóra, mintsem előre vinné.
“Nem játszottál?! – azonnal el kell igazolni innen…”
“Bezzeg másoknak simán megy…”
“Amíg azt csináltad, amit én mondtam nagy csapatban voltál…”
“MI (szülő+sportoló) eligazolunk egy jobb helyre…”
“Nem érdekel már mit csinálsz…”
„Béna vagy fiam.”
Direkt fogalmazok erősen, és senkitől nem idézek, ezek “csak” példák, de azt gondolom sokan hallottak már ilyenről.
De ha belegondolunk mi felnőttek, és akár megfordítjuk a helyzetet, mi vajon, hogyan reagálnánk, ha ilyeneket tapasztalnánk, azoktól, akiket a legjobban szeretünk, tisztelünk és felnézünk rá?!
Párunktól, idősebb szüleinktől, vagy legyen az bárki, aki fontos nekünk.
Vajon jobbak lehetünk ezáltal? Lesz kedvünk vagy bátorságunk a legközelebbi téthelyzetekben magabiztosabban vállalkozni?!
El tudjuk fogadni a saját hibáinkat, ha a szüleink képtelenek erre?!
Persze vannak, akik ebben nőttek fel.
Vasszigor, elvárások… “és mégis vittem valamire…” típusok.
De az akkor volt, most meg most van.
Nem mindenki ugyanolyan személyiség, nem ugyanolyan egy pályafutás sem, ahogy az életünk és személyiségünk is más.
Lehet, hogy „annak idején” a te személyiségednek a nagyobb szigor volt hatásos, és az hozta ki belőled a legjobbat.
Viszont a te gyerekedből lehet, hogy ugyanez pont az ellenkezőjét váltja ki, vagyis lebénítja őt.
Előfordulhat, hogy sokkal finomabb lelkületűbb, és úgy tudod kihozni belőle a legjobbat, hogy így is közelítesz hozzá. Finomabban.
Egy nagyon fontos feladat áll a sport szülők előtt:
Elfogadni, hogy ez a karrier vagy lehetőség a gyermeké. Ő küzd meg vele, ő tud teljesíteni.
A szülők pedig, akármi is történjen, „kézen kell fogniuk őket”, és támogatni a gyermeküket ezen az úton. Tartson az bármeddig, legyen az bármilyen göröngyös, legyen az tele sok sok hibával.
Mert, ha majd visszanéz erre az útra a fiatal, elmondhatja magáról: “Igenis mindent megtettem a célomért, és apa, anya mindvégig velem voltak!”
Elit Programunk 1. eleme: Mentális felkészítés
„Nem lehet több elvesztegetett magyar fiatal.”
Lazar Project – Sport coaching