2019-ben volt egy beszélgetésem egy anyukával. Ahogy említettem a kapcsolódó Facebook bejegyzésünkben, tudom, hogy akkoriban ez a beszélgetés is hozzájárult ahhoz a gondolatomhoz, hogy határozottabban kellene fellépni az érdekében, hogy a gyerekek több segítséget kapjanak mentális téren.
Az anyuka mesélte, hogy gyermeke 7-8 évesen kezdett el focizni. Akkoriban természetesen szinte reggeltől estig csak kint volt a szabadban, (ami a mai világban valljuk be ritka) és rúgta a bőrt!
A focival ébredt és aludt el.
Sorolta a felnőtt játékosok neveit, tanulni akart tőlük, nézni a meccseiket.
Legalábbis egy ideg így volt. A beszélgetésünk közben megemlítette, hogy egy sokak által átélt problémával találta magát szemben.
Tudta, hogy a kisfia rajong a fociért, de már nem volt kedve edzésre járni, kedvetlen volt, olyan volt mintha valami folyton gyötörte volna a lelkét.
Beszélgetésünkre emlékezve tudom, hogy akkor még kevesebb tapasztalattal, de nyílván megfordult a fejemben egy idő után, hogy miért lehet az, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen mély negatív érzéseket él át, a nemrég még nagyon szeretett sportjában.
Mondta, hogy ő úgy érezte, hogy nem egyformán bántak az ő gyermekével, mint máséval. Kértem, hogy azért meséljen, hogy mire gondol pontosan.
Végül kiderült az, hogy a gyerekét semmibe vették ő szerinte, nem kommunikáltak vele, vagy ha igen, abban semmiféle empátia nem volt. Viszont kioktatás, dühvel párosulva az igen, mind a meccsen, mind az edzéseken.
Persze a mérkőzéseken szinte alig kapott lehetőséget, ha kapott akkor nem jöttek be a megoldásai, kivűlről valóban úgy tünt, hogy enervált, nincs jó formában, pont amit az edzője sugallt neki rendszeresen, hogy NEM VAGY ELÉG JÓ.
Az anyukája sokszor mondta, (nyílván az elfogultság is beszélt belőle, de ki ne tenné ezt a gyerekével kapcsolatban) hogy az ő fiában sokkal, de sokkal több volt, és valamiért az edzésen sem jöttek össze a megoldások, pedig az elején olyan jól kezdett. Kiegyensúlyozott volt, boldog és jól ment neki a játék.
A kisfiú egy idő után természetesen másik csapatba igazolt, megkapta a 3. edzőjét és egyben 3. csapatát is. Felszabadult volt, jól ment neki a játék, csapata egyik legjobbja lett.
A kisfiú újra boldog volt, és így nyílván az édesanyja is, mivel megtalálták azt a megoldást, ami a gyermekének a legjobb volt akkor.
Természetes, hogy hibázott akkor is a pályán, mint ahogy mindenki szokott akár a „civil” életben is, de a dorgálás, kioktatás helyett olyan szintü empátiával és toleranciával közelítettek felé, amivel érezte a bizalmat, hogy most rendben hibázott, de attól ő még egy fontos tagja a csapatnak és számítanak rá.
Volt egy másik fiatal sportoló is, aki idősebb korosztályban játszott, aki nagyon tehetséges gyermeknek számított.
Hasonló szeretettel volt a futball felé, szüleik biztos hátteret nyújtottak neki, mindenféle túlzott elkényeztetéstől mentesen.
Hibázott az egyik mérkőzésen, utánna két napig azt hallgatta, hogy számon kérik, kritikával illetik, amivel nyomták és nyomták le az önbecsülését, mindezt a csapat előtt többször is.
Ő azt mondta erre, hogy hibázott tudja, de ilyen szintű negatív kritikával még nem találkozott pályafutása során. Gondoltam akkoriban magamban, hogy vajon ez lehet a megoldás, hogy napokig szemrehányást teszünk egy fiatal játékosnak azért, mert hibázott, és ezt mind a társak előtt kéne többször is?!
Vannak gyerekek, akik feltudják dolgozni nem vitás, de azt tudni kell, hogy vannak olyan személyiség típusok is, akiknél komoly lenyomatot tud hagyni egy ilyen fajta kritika áradat.
Mindez hasonlóképpen elmondható a felnőtt játékosoknál is, van aki jobban bírja a kritikát, van aki kevésbé, de itt egy fiatal 17 éves kort akkoriban még be nem töltött játékosról beszélek most.
Pályafutásom alatt, azért én is találkoztam olyan edzőkkel, (és persze a mai utánpótlásban is megtalálható több olyan szakember) akik értettek a játékosok nyelvén és sikereket is értek el, és nem csak úgy akarják megszerezni a tekintélyüket, hogy folyamatosan kiabálnak, lenyomják a „mélybe” a gyereket a csapat előtt, hanem arra van szükség akkor empátiával közelítenek egy játékos felé.
Sok edző, ha kiabál és azt látja, hogy a gyerek megsem szólal, és „tart tőle”, akkor tiszteli őt. Viszont ez sok esetben félelem, és nem tisztelet. Ezt többen összekeverik.
Egy külföldi sztárcsapatról tudok, de biztos vagyok benne, hogy sok helyen alkalmazzák azt, hogy minden egyes játékosról az utánpótlás korosztályban, pszichológiai elemzés, jellemzés van, a rengeteg kitöltött és elvégeztetett teszt eredményeképpen. Ezek egy idő után az edzők kezében landolnak.
Ennél a klubnál, beszélgetve egy edzővel, elmondta, hogy van egy játékosuk, aki nagyon tehetséges, viszont azt vették észre, hogy sokszor kell neki elmondani bizonyos játék szituációkat, játék elemeket. Többször is szólva neki, a játékos nézett az edzőre, aki azt látta, mint akit nem is érdekli az egész, nem törődik azzal, hogy hibázott, és azt kijavítsa.
Egy idő után, nyílván eltud uralkodni az emberen a düh érzete. Ez megtörtént az edzőnél is, majd edzés után eszébe jutott, hogy megnézi az elemzést a játékosról, a személyiségéről és a stressz kezelési felméréseinek az eredményeiről. A megoldás az volt, hogy máshogy kellett közelíteni a játékos felé, aki egy érzékenyebb személyiség volt, (még ha ő azt is „sugározta” kifele magából, hogy nem érdekli a dolog) de ezáltal, hogy ezt az apró részletet megváltoztatta, hogy miképpen közelítsen feléje, minden kétség és probléma megoldódott, aki ezután jobban kitudta bontakoztatni tehetségét, és a valós játék intelligenciájához mérten tudott magas szinten játszani és a csapat húzóemberévé vált.
Minden ember, legyen az gyerek vagy felnőtt, más-más személyiséggel rendelkezik, máshogy nevelkedett. Különféle tapasztalatokat élt át, különféle tapasztalatokat élt meg a szüleivel kapcsolatban. Van akinek könnyebb volt a gyerekkora, tele boldog pillanattal, érzelmileg hozzá közelebb álló szülőkkel élt (és ezt teszi még most is), akikkel beszélni lehet a problémákról, érzésekről. Van akit több negatív hatás ért gyerekkorában, érzelmileg távolabb álló szülőkkel rendelkezik a mai napig.
Egy edzőnek, tudnia kell azt, hogy mi a „nyelve” az adott játékosnak, hogyan lehet ő felé közelítenie, hogyan lehet ő belőle még többet kihozni. Van olyan játékos, akivel lehet „keményebben” beszélni, mert ő egy olyan személyiség típusba tartozik, viszont van aki érzékenyebb, ami nem azt jelenti, hogy ő alkalmatlan lenne az élsportra, hanem egyszerüen másfajta beállítottságú, másfajta „programok” futnak benne.
Egy edzőnek az is a feladata, hogy észrevegye, hogy hogyan tud ő a legtöbbet kihozni a játékosból, mert egy idő után, azt úgy is megfogja majd hálálni neki. Azt gondolom minden edzőnek kötelessége fejleszteni a maga érzelmi intelligenciáját, főleg utánpótlásban dolgozóknak. Tekintélyt nem csak úgy lehet szerezni, hogy leordítom, olykor még meg is alázom a gyereket.
Az, hogy tudsz olykor kedves, megértő, és türelmes is lenni, tudsz közelíteni a játékosod felé, valahogy máshogy, ahogy a többiek csinálják, az még nem jelenti azt, hogy gyenge ember vagy és nem lehet tekintélyed, és nem lehetsz „sikeres”.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy van olyan eset is, amikor valóban azt látod, hogy a játékosodnak, gyermekednek túl magas ez a szint, látod rajta, hogy a fejlettségi szintje nem éri még el azt, hogy egy adott szinten játszon, akkor igen is meg kell oldanod a játékosod, gyermeked „problémáját”.
A gyerek lát, (nem csak néz) érzékel, sőt sokkal közelebb van az érzéseihez azt gondolom, mint több mai egó-vezérelt szülő és edző (tisztelet a kivételnek). Olykor meg kell tenned, hogy igen is megfelelően „lekommunikálva”, felnőtt módjára leülve négyszemközt (szülő-edző) megbeszélni azt, hogy nem-e lenne az jobb megoldás, hogy ha találnánk egy megfelelő csapatot a gyermeknek, ahol nem érzi azt folyamatosan, hogy levan maradva, mint a többi nála (jelenleg) ügyesebb társai.
Elvinni oda, ahol a szint az ö számára aktuálisan megfelelő, több öröm éri, több pozitív visszajelzést kap (talán még egyéni képzésre is elvinni) és persze megfelelően kommunikálnak vele a szakemberek. Persze, ha hibát követ el, akkor a hozzá megfelelő módon felhívni rá a figyelmet és elmagyarázni.
Szülőként igenis ismernünk kell a saját gyerekeink képességeit, érzelmeit, (nyílván ahhoz a saját érzelmeinkkel is tisztában kell lennünk) és ne akarjuk a mi gyerekkori meg nem valósult álmainkat beteljesíteni ő általuk.
Edzőként viszont, azt gondolom fejleszteni kell azt a képességünket, hogy jobban tudjunk a sportolóink felé közelíteni, megtalálni azt a hangot velük szemben, amivel tudunk igazán kommunikálni, és a legtöbbet tudjuk kihozni belőlük, nem attól félve, hogy ha tudunk „normálisak” is lenni akkor mi már gyenge emberek vagyunk, és nem lesz tekintélyünk, hanem az azt jelenti, hogy egy valódi felnőtt ember tulajdonságainak a birtokosai vagyunk és megvan a képességünk rá, hogy valóban a legjobbat hozzuk ki a sportolóinkból, mert fejlettebb érzelmi intelligenciával rendelkezünk, és bízva abban még, hogy a szaktudásunk is magasszintű, amit napró napra fejlesztünk. Azt gondolom, hogy a sportolóink jövője, a labdarúgást és a többi sportot együtt véve, a tudatos szülőkben és a tudatos, fejlett szakembereinkben van.
Ui.
Viszont hozzákell rakni, hogy egy utánpótlás karrierben szinte lehetetlen az, hogy egy fiatal esetleg ne kerüljön valamilyen oknál fogva hullámvölgybe, valami miatt, ami miatt romlik a teljesítménye, ami lehet pl. edző, szülő vagy éppen csapattárs felől érkező „nyomás”. Természetesen más oka is lehet, de mi legtöbbször ezeket látjuk, legyen az kisebb vagy nagyobb elakadás, amivel érkezik hozzánk egy fiatal.
A magyar közeget megváltoztatni nehéz, viszont a gyerekek önbizalmát növelni, a gyerekek lelki állóképességét megerősíteni azt viszont lehet és könnyebb is. Azt látjuk, hogy ezek a gyerekek sokkal jobban bírják a nyomást, sokkal erősebbek a külső körülmények (esetleges edző/szülő/csapattárs/) hatásaira. „Az erős gyökerű fát a szél nem fújja el”
Mert lehet egy fiatal technikailag képzett, és fizikailag erős is, de ha nincs meg a megfelelő önbizalom és nem hiszi el, hogy képes lehet elérni céljait, akkor nagy valószínűséggel nem is fogja elérni azokat.
„Nem lehet több elvesztegetett magyar fiatal”
Lázár Pál